Hírlevél feliratkozás

…milyen fájdalmakkal, magányosan, éjjel a félhomályban a kórházi ágyon feküdni, amikor a lélek egyedül kutatja a kapaszkodót.

…milyen új, egészségesnek remélt  szokásokat kialakítani és egyedül küzdeni betartásával.

 … milyen, amikor jószándékú ismerősök féltenek a kimerítőnek, tarthatatlanul szigorúnak vélt terápiától és a kétkedő ismerősök még betegítőbbnek tartják.

… milyen reményt keltő mondatokat ismételni a test fájdalma alatt és próbálni elhinni, hogy majd, talán egyszer el fog múlni.

… milyen nehéz, megálljt parancsolni az ártó gondolatok szigonyának, közben megkísérelni, hogy gyötrelmek közepette valahogy felébresszem magamban az örömteli egészséges életérzést, ami akkor felfoghatatlan távolságban, illúzióként lebeg.

… milyen az első szívdobogtató jel, ami már a gyógyulást jelenti, mint a valóra vált csodát. Amikor a szenvedések elnyerik értelmüket és a hihetetlen álmok a napfényes életről, hihetővé, elérhetővé válva, közelebb lépnek felém.

… milyen, amikor, már ragaszkodunk azokhoz a szokásokhoz, amik jók nekünk, mert szolgálnak minket. Tudom milyen, amikor szeretteink ámulva nézik, ahogy (belül derűs, nevető lélekkel) nyers ételt eszem, pedig már „visszatérhetnék” a régi kedvenc süteményemhez is.

… tudom, milyen, amikor biztosan érezni tudom, mi jó nekem és nem tudnak eltéríteni tőle.  Ezért is hiszek a változás erejében!